iparművészet módszereinek időnkénti alkalmazását eredményezte, különösen a tárgyalt korszak elején.
Szlávicsot ekkoriban - a műfaj keretei között - a mozgás kezdte érdekelni. A „tárgykészítés” arra késztette, hogy a fizikai törvények által behatárolt, de saját, önálló életet élő érmet készítsen. Olyan éremre gondolt, ami kézbe véve „reagál”, tesz valamit, s így az alkotás és a néző között más fajta kapcsolat keletkezik, mint korábban, a műtárgy újszerűen viszonyul a nézőhöz, és a nézőnek is cselekvő részvevővé kell válnia, miközben a műfaj hagyományos jegyei: az intimitás, a taktilis kapcsolat, továbbá az artisztikus kivitel, finom kidolgozás is megmarad. Amikor - egy pályázat kapcsán - az időméréssel kezdett foglalkozni, eredmény született. Az idő ábrázolása régi gondolat, de a művész egyúttal a tényleges időmérést is megoldotta. A mérés mindig valamilyen periodikus mozgáson alapszik, így első darabjai a homokóra elvét követték. Az idő (1995) lényegében egy egyszerű homokóra: kézbe véve mozgásba lendül, a zárt térben lévő üveghomok megindul és szóródni kezd, s a ténylegesen múló idő az idő múlását idézi fel a nézőben. Az Akadályfutásban (1995) a plexi által közrefogott zárt térben, a hengeres testek között az üveghomok, felülről lefelé futva - véletlenszerűen - egyszer kitölti máskor nem a zárt teret, a Versenyben (1995) pedig kétoldalt fut le, miközben a nézőben